Otto Loewi

Otto Loewi
Született	1873. június 3. Frankfurt am Main
Elhunyt	1961. december 25. (88 évesen) New York
Állampolgársága	német amerikai osztrák
Foglalkozása	orvos, farmakológus
Iskolái	Lajos–Miksa Egyetem Bécsi Egyetem Strasbourgi Egyetem
Kitüntetései	Orvostudományi Nobel-díj (1936)
Sírhelye	Woods Hole Village Cemetery[1]
A Wikimédia Commons tartalmaz Otto Loewi témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Otto Loewi (Frankfurt am Main, 1873. június 3. – New York, 1961. december 25.) zsidó származású német orvos, farmakológus. Felfedezte, hogy az idegsejtek között az ingerületet az acetilkolin közvetíti, amiért 1936-ban Henry Dale-lel közösen elnyerte az orvostudományi Nobel-díjat.

Tanulmányai

Otto Loewi a németországi Frankfurt am Mainban született 1873. június 3-án. Apja Jacob Loewi kereskedő, anyja Anna Willstätter volt. A helyi humángimnázium elvégzése után előbb a müncheni Lajos–Miksa Egyetemen, majd a strassburgi egyetemen tanult orvostudományt. Eleinte alig járt az előadásokra és éppen csak átment a vizsgákon; csak negyedéves korától kezdett el lelkesen érdeklődni az orvostudomány iránt. 1896-ban megkapta orvosi diplomáját a Strassburgi Egyetemen, azután még elvégzett egy rövid szervetlen kémiai kurzust és néhány hónapig Franz Hofmeister strassburgi biokémiai intézetében dolgozott. 1897-98-ban a frankfurti városi kórházban Carl von Noorden tanársegédjeként vállalt állást. Itt a kórházi gyakorlatban szembesülnie kellett azzal, hogy sok betegség esetében (mint például a tuberkulózis vagy tüdőgyulladás) nem létezett semmilyen hatásos terápia és hagynia kellett meghalni a betegeket. Ezért inkább két évvel később átváltott az alapkutatásra, és 1898-tól a Marburgi Egyetemen a híres farmakológus, Hans Horst Meyer munkatársa lett.

Pályafutása

Marburgban először az anyagcserét kutatta. Floricinnal végzett munkája elismeréseképpen 1900-ban magándocenssé nevezték ki. Két évvel később "Über Eiweisssynthese im Tierkörper" (Az állati test fehérjeszintéziséről) c. cikkében bebizonyította, hogy az állati szövetek képesek proteint előállítani annak bomlástermékeiből, az aminosavakból. Vizsgálta a belső szervek (főleg a vese) reakcióit a kémiai és elektromos stimulációra.

1902-ben Londonba utazott és néhány hónapig Ernest Starling laboratóriumában dolgozott. Itt ismerkedett meg és barátkozott össze Henry Dale-lel, akivel később közösen nyerték el a Nobel-díjat is. Miután visszatért Marburgba, folytatta kísérleteit a vesével és a vízhajtó gyógyszerek hatásmechanizmusát vizsgálta.

1905-ben Hans Meyert követve Bécsbe költözött és a német mellé felvette az osztrák állampolgárságot is. Itt a szénhidrátok anyagcseréjével foglalkozott, bebizonyította, hogy a májjal ellentétben a szív nem tudja felhasználni a fruktózt; valamint hogy a kiürült glikogénraktárak adrenalin hatására feltöltődnek, még akkor is, ha nem áll rendelkezésre a táplálékból származó szénhidrát. Tanulmányozta a kokain szervek beidegzésére gyakorolt hatását.

1908-ban feleségül vette Guida Goldschmiedtet, Dr. Guido Goldschmiedt prágai vegyészprofesszor lányát. Három fiuk, Hans, Victor és Guido; valamint egy lányuk, Anna született.

1909-től kezdve a Grazi Egyetem farmakológiaprofesszoraként dolgozott.

Nobel-díjas munkája

1921-ben Loewi egy elegáns kísérlettel eldöntötte a tudósok között zajló vitát arról, hogy az idegsejtek között, a szinapszisokban az ingerület elektromos vagy kémiai módon továbbítódik-e. Loewi állítása szerint a kísérletet megálmodta. Álom közben felriadt, gyorsan leírta a kísérlet vázlatát majd visszaaludt. Másnap reggel rémülten látta, hogy nem tudja kisilabizálni amit éjszaka leírt, álmát pedig teljesen elfelejtette. Szerencsére a következő éjjel ugyanazt álmodta, és amikor felriadt, egyenesen a laboratóriumába ment.

Kísérlete a következő volt: két békaszívet kipreparált, egyiket a beidegző nervus vagussal együtt, a másikat anélkül. A nervus vagus ingerlésére az első szív lassabban dobogott. Ezután mintát vett a szerveket körülvevő sóoldatból, és a másik szívre cseppentette, aminek az összehúzódásai azonnal lelassultak. Az idegingerületet továbbító ismeretlen anyagot Loewi Vagusstoffnak nevezte el, amiről később kiderült, hogy az acetilkolin. Felfedezését 1936-ban fiziológiai Nobel-díjjal jutalmazták.

Menekülése az Egyesült Államokba

Amikor 1938. március 11-én a nácik bevonultak Ausztriába, Loewit és két fiát még aznap letartóztatták. Miután minden vagyonát – beleértve a Nobel-díjjal járó összeget – átutalta egy német bankba, elhagyhatta az országot. Rövid ideig a Brüsszeli Szabadegyetemen, majd Oxfordban tartózkodott, 1940-ben az Egyesült Államokba utazott és a New York-i Egyetem orvosi szakának farmakológiaprofesszora lett. 1946-ban megkapta az amerikai állampolgárságot.

Otto Loewit díszdoktorává választotta a New York-i, a Yale, a Grazi és a Frankfurti Egyetem. Elnyerte a Bolognai Királyi Tudományegyetem élettani díját, az Osztrák Tudományos Akadémia Lieben-díját és az Edinburghi Egyetem Cameron-díját. Számos tudományos társulat tagja volt. 1954-ben a neves londoni Royal Society tagjává választották.

Otto Loewi 1961. december 25-én halt meg New Yorkban, 88 éves korában.

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben az Otto Loewi című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

• Otto Loewi – Biographical NobelPrize.org
• Raju, T. N. (1999). "The Nobel chronicles. 1936: Henry Hallett Dale (1875-1968) and Otto Loewi (1873-1961)". Lancet 353 (9150): 416.
• Lembeck, F. (1973). "Otto Loewi--a scientist against his contemporary background (author's transl)". Wiener klinische Wochenschrift 85 (42): 685–686.
• Babskiĭ, E. B. (1973). "Otto Loewi (on the 100th anniversary of his birth". Fiziologicheskii zhurnal SSSR imeni I. M. Sechenova 59 (6): 970–972.
• Dale, H. H. (1962). "Otto Loewi 1873-1961". Biographical Memoirs of Fellows of the Royal Society 8: 67.
• Loewi, O. (1924). "Über humorale Übertragbarkeit der Herznervenwirkung". Pflügers Archiv für die Gesamte Physiologie des Menschen und der Tiere 204: 629–640.