A mikrofizika története évszámokban

A kvantummechanika, molekulafizika, atomfizika, magfizika és részecskefizika története évszámokban

i. e. 440 Démokritosz alapvető oszthatatlan részecskéket feltételezett az anyag építőköveiként---"atomnak" hívta ezeket (a-tom, oszthatatlan).

A kémia kialakulása, és a periódusos rendszer kiteljesítése

1766 Henry Cavendish felfedezte és tanulmányozta a hidrogént
1778 Carl Scheele és Antoine Lavoisier felfedezte, hogy a levegő főként nitrogénből és oxigénből áll
1781 Joseph Priestley vizet hozott létre úgy, hogy hidrogént égetett el (oxigén jelenlétében)
1800 William Nicholson és Anthony Carlisle elektrolízissel szétválasztotta a vizet hidrogénre és oxigénre
1803 John Dalton bevezette az atom ötletét a kémiába és azt állította, hogy az anyag különböző tömegű atomokból áll
kb. 1805 Thomas Young végrehajtotta kétrés-kísérletét
1811 Amedeo Avogadro felállította azt a törvényt, hogy a gázok azonos térfogatai azonos körülmények között azonos számú molekulát tartalmaznak Avogadro-szám
1832 Michael Faraday felfedezte az elektrolízis róla elnevezett törvényeit
1871 Dmitrij Ivanovics Mengyelejev tulajdonságok szerint rendezte az elemeket, létrehozva a periódusos rendszert, és megjósolta a gallium, a szkandium és a germánium létezését
1873 Johannes van der Waals bevezette a molekulák közötti gyenge kölcsönhatás ötletét
1885 Johann Balmer matematikai összefüggést találta a hidrogén színképvonalainak hullámhosszai között
1887 Heinrich Hertz felfedezte a fotoelektromos hatást
1894 John William Strutt és William Ramsay felfedezte az argont, amikor spektroszkópiai úton tanulmányozta azt a gázt, amely a levegőből a nitrogén és az oxigén kivonása után maradt
1895 William Ramsay felfedezte a héliumot a földön, amikor a bomló urán által létrehozott gázt tanulmányozta spektroszkópiai úton
1896 Antoine Becquerel felfedezte az urán radioaktivitását
1896 Pieter Zeeman tanulmányozta az erős mágneses pólusok között lángba helyezett nátrium D-vonalának felhasadását
1897 Joseph John Thomson felfedezte az elektront
1898 William Ramsay és Morris Travers felfedezte a neont, kriptont és xenont
1898 Marie és Pierre Curie elkülönítette és tanulmányozta a rádiumot és a polóniumot
1899 Ernest Rutherford felfedezte, hogy az urán által kibocsátott sugárzás pozitív és negatív töltésű részecskékből áll (alfa-részecske, béta-részecske)

A kvantummechanika kezdetei

1900 Paul Villard felfedezte a gamma-sugárzást az urán bomlásának tanulmányozásakor
1900 Johannes Rydberg finomította a hidrogén színképvonalainak megfigyelt hullámhosszaira vonatkozó képletét
1900 Max Planck felállította kvantumhipotézisét a feketetest-sugárzással kapcsolatban
1902 Lénárd Fülöp megfigyelte, hogy a fotoelektron maximális energiája csak a megvilágító fény frekvenciájától függ, az intenzitásától nem
1902 Theodor Svedberg megsejtette, hogy a Brown-mozgást atomok okozzák
1905 Albert Einstein megmagyarázta a fotoelektromos hatást
1906 Charles Barkla felfedezte, hogy minden elem rendelkezik egy karakterisztikus röntgen-sugárzással és a röntgen sugárzás behatolási foka az elem tömegszámától függ
1909 Hans Geiger és Ernest Marsden felfedezte, hogy az alfa-részecskék vékony fémfóliákon nagy szögben szóródnak
1909 Ernest Rutherford és Thomas Royds kimutatta, hogy az alfa-részecskék kétszeresen ionizált héliumatomok
1911 Ernest Rutherford megmagyarázta a Geiger–Marsden-kísérletet, feltételezve, hogy az atomoknak egy kis méretű magja van, és levezette a Rutherford-féle hatáskeresztmetszetet
1912 Max von Laue javasolta, hogy szilárdtest rácsot használjanak a röntgen-sugárzás diffrakciójának eléréséhez
1912 Walter Friedrich és Paul Knipping cink blendén röntgensugarakat szórnak
1913 William Henry Bragg és William Lawrence Bragg kidolgozták a kemény röntgen-sugárzás Bragg-feltételét
1913 Henry Moseley kimutatta, hogy az atommag töltése a leglényegesebb meghatározója az elemek tulajdonságainak
1913 Niels Bohr megjelentette az atom kvantummodelljét
1913 Robert Millikan megmérte az az elektromos töltés alapvető egységét
1913 Johannes Stark kísérletileg kimutatta, hogy az erős mágneses tér felhasítja a hidrogén Balmer-vonalait
1914 James Franck és Gustav Hertz végrehajtották a Franck–Hertz-kísérletet, amellyel igazolták, hogy a higanynak van gerjesztett állapota
1914 Ernest Rutherford felvetette, hogy a pozitív atommag protonokat tartalmaz
1915 Arnold Sommerfeld kifejlesztette a Bohr-féle atommodell módosított változatát elliptikus pályákkal, így megmagyarázva a relativisztikus finomszerkezetet
1916 Gilbert Lewis és Irving Langmuir létrehozta a kémiai kötés egyik elektronhéjmodelljét
1917 Albert Einstein bevezette a indukált emisszió ötletét
1921 Alfred Lande bevezette a Lande g-faktort
1922 Arthur Compton tanulmányozta a röntgensugárzás szóródását elektronon
1922 Otto Stern és Walter Gerlach kísérletileg megmutatja a spin kvantáltságát
1923 Louis de Broglie felvetette, hogy az elektronnak hullámtulajdonságai lehetnek
1923 Lise Meitner felfedezte az Auger-effektust
1924 John Lennard-Jones félempirikus intermolekuláris erőt javasol
1924 Satyendra Bose és Albert Einstein bevezeti Bose–Einstein-statisztikát
1925 Wolfgang Pauli felállította a kizárási elvét
1925 George Uhlenbeck és Samuel Goudsmit bevezette az elektronspin fogalmát
1925 Pierre Auger felfedezte az Auger-effektust (2 évvel Lise Meitner után)
1925 Werner Heisenberg, Max Born és Pascual Jordan megfogalmazta a kvantummechanika mátrixmodelljét
1926 Erwin Schrödinger felírta nem relativisztikus hullámegyenletét és megfogalmazta a kvantummechanika hullámmodelljét
1926 Erwin Schrödinger megmutatta, hogy a kvantummechanika hullám- és mátrixmegfogalmazása matematikailag egyenértékű
1926 Oskar Klein és Walter Gordon felírták a relativisztikus kvantummechanikai hullámegyenletüket
1926 Enrico Fermi felfedezi a spin és statisztika kapcsolatát
1926 Paul Dirac bevezette a Fermi–Dirac eloszlást
1927 Clinton Davisson, Lester Germer és George Paget Thomson bebizonyították az elektron hullám-részecske kettős természetét
1927 Werner Heisenberg bevezette a kvantummechanika határozatlansági relációját
1927 Max Born értelmezi a hullámfüggvény valószínűségi természetét
1928 Chandrasekhara Raman tanulmányozta a látható fény szóródását elektronon
1928 Paul Dirac felírta relativisztikus hullámegyenletét az elektronra
1928 Charles Galton Darwin és Walter Gordon megoldották a Dirac-egyenletet Coulomb-potenciál mellett
1929 Oskar Klein felfedezte a Klein-paradoxont
1929 Oskar Klein és Yoshio Nishina származtatja a Klein–Nishina-hatáskeresztmetszetet fotonoknak elektronokon való szórására
1929 Nevill Francis Mott származtatja a Mott hatáskeresztmetszetet relativisztikus elektronok Coulomb-szórására
1930 Paul Dirac bevezette elektronlyuk elméletét
1930 Erwin Schrödinger megjósolja a Brown-mozgást
1930 Fritz London a molekulák közötti van der Waals-erőket fluktuáló dipól momentumok közötti kölcsönhatásként magyarázza
1931 John Lennard-Jones javasolja a molekulaközi Lennard-Jones potenciált
1931 Irène Joliot-Curie és Frédéric Joliot-Curie megfigyelik, de félremagyarázzák a neutronszórást paraffinban
1931 Wolfgang Pauli bevezette a neutrínó fogalmát, hogy megmagyarázza, hogy a béta-bomlásban miért nem tűnik igaznak az energiamegmaradás-törvénye
1931 Linus Pauling felfedezi a "rezonanciakötést" és vele magyarázza a szimmetrikus síkmolekulák nagy stabilitását
1931 Paul Dirac megmutatta, hogy a töltésmegmaradás magyarázható, ha feltételezzük mágneses monopólusok létét
1931 Harold C. Urey felfedezte a deutériumot
1932 John Cockcroft és Thomas Walton lítium és bór atommagot hasított proton bombázással
1932 James Chadwick felfedezte a neutront
1932 Werner Heisenberg kidolgozta az atommag proton-neutron modelljét, és ezzel megmagyarázta az izotópokat
1932 Carl D. Anderson felfedezte a pozitront
1933 Max Delbrück felvetette, hogy a fotonok szóródását külső mágneses téren kvantumhatások okozhatják
1934 Irène Joliot-Curie és Frédéric Joliot-Curie alumíniumot bombázott alfa-részecskékkel, mesterséges radioaktív foszfor-30-at hozva létre
1934 Szilárd Leó rájött, hogy az atommag láncreakció lehetséges
1934 Enrico Fermi megalkotta a béta-bomlás elméletét
1934 Lev Davidovics Landau elmondta Teller Edének, hogy a nemlineáris molekuláknak vibrációs módusai lehetnek, mely megszünteti a pálya szerint degenerált állapotok degenerációját
1934 Enrico Fermi javasolta, hogy bombázzanak urán atomokat neutronokkal, hogy 93 protonos elemet hozzanak létre
1934 Pavel Alekszejevics Cserenkov közölte, hogy fényt bocsátanak ki a relativisztikus részecskék szigetelőkben
1935 Hideki Yukawa megjelentette a mezonokat megjósló elméletét az erős kölcsönhatásról
1935 Albert Einstein, Boris Podolsky és Nathan Rosen felvetette az EPR-paradoxont
1935 Niels Bohr bemutatta analízisét az EPR-paradoxonra
1936 Wigner Jenő kifejlesztette az atomok neutronbefogásának elméletét
1936 Hans Jahn és Teller Ede bemutatják azon szimmetriatípusok szisztematikus tanulmányozását, amelyekre várható a Jahn–Teller-effektus
1937 H. Hellmann felfedezte a Hellmann–Feynman elméletet
1937 Seth Neddermeyer, Carl Anderson, J.C. Street és E.C. Stevenson felfedezte a müont kozmikus sugárzásban ködkamra használatával
1939 Richard Feynman felfedezte a Hellmann–Feynman elméletet
1939 Otto Hahn és Fritz Strassman uránsót bombázott termális neutronokkal, és felfedezte a báriumot a reakciótermékek között
1939 Lise Meitner és Otto Robert Frisch megállapította, hogy maghasadás jön létre a Hahn–Strassman kísérletben
1942 Enrico Fermi létrehozta az első irányított atommag láncreakciót
1942 Ernst Stueckelberg bevezette a propagátort a pozitronelméletbe, és a pozitront negatív energiájú elektronként értelmezte, mely visszafelé mozog a téridőben
1943 Sin-Itiro Tomonaga közölte dolgozatát a kvantum-elektrodinamika alapvető fizikai elveiről
1947 Willis Lamb és Robert Retheford megmérték a Lamb-eltolódást
1947 Cecil Powell, C.M.G. Lattes, and G.P.S. Occhialini felfedezte a pi-mezont kozmikus sugárzás nyomok vizsgálatakor
1947 Richard Feynman bemutatta a kvantum-elektrodinamika általa kidolgozott propagátor megközelítését
1948 Hendrik Casimir megjósolja a két párhuzamos síkkapacitás közötti elemi vonzó Casimir-erőt
1951 Martin Deutsch felfedezte a pozitróniumot
1952 David Bohm bevezette kvantummechanikában a saját értelmezését
1953 Gell-Mann és Nishijima bevezetik a ritkaságot
1953 R. Wilson megfigyeli 1,33 MeV-os gamma sugarak Delbruck-szórását ólommagok elektromos mezőjén
1954 Jang Csen-ning és Robert Mills kifejleszt egy elméletet lokális mértékivarianciát megkövetelve izospin transzformációkra – az első nemabeli mértékelmélet
1955 Owen Chamberlain, Emilio Segre, Clyde Wiegand és Thomas Ypsilantis felfedezte az antiprotont
1956 Bruce Cork felfedezte az antineutront
1956 Frederick Reines és Clyde Cowan antineutrínót észlelt (neutrínókísérlet)
1956 Jang Csen-ning és Tsung Lee felvetette a gyenge kölcsönhatás paritássértését
1956 Chien Shiung Wu felfedezte a gyenge kölcsönhatás kobalt bomlásakor fellépő paritássértését, amit kicsit később Leon Lederman más módon igazolt
1957 Gerhart Luders bebizonyította a CPT-elméletet
1957 Richard Feynman, Murray Gell-Mann, Robert Marshak, és Ennackel Sudarshan variációs közelítő (VA) Lagrange-függvényt javasolnak a gyenge kölcsönhatás esetére
1958 Marcus Sparnaay kísérletileg bizonyítja a Casimir-effektust
1959 Yakir Aharonov és David Bohm előrejelzi az Aharonov-Bohm-effektust
1960 R.G. Chambers kísérletileg igazolja az Aharonov–Bohm-effektust
1961 Murray Gell-Mann és Júvál Neemán felfedezi a fizika nyolcas útját – SU(3) csoport
1961 Jeffery Goldstone felvetette a globális fázisszimmetria-sértés lehetőségét
1962 Leon Lederman megmutatta, hogy az elektron-neutrínó és a müon-neutrínó különbözik (kétneutrínó-kísérlet)

A Standard Modell fejlődése

1963 Murray Gell-Mann és George Zweig felvetette a kvarkmodellt
1964 Peter Higgs felvetette a helyi fázisszimmetria-sértés lehetőségét
1964 John Stewart Bell megmutatta, hogy minden lokális rejtett paraméter elméletnek ki kell elégítenie a Bell-egyenlőtlenséget
1964 Val Fitch és James Cronin megfigyelte a gyenge kölcsönhatás CP-sértését a K-mezon bomlásánál
1967 Steven Weinberg lefektette a leptonok elektrogyenge elméletét
1969 J.C. Clauser, M. Horne, A. Shimony, and R. Holt a Bell-egyenlőtlenség polarizáció korrelációs tesztjét javasolják
1970 Sheldon Glashow, John Iliopoulos és Luciano Maiani feltételezi a c (charm)-kvark (charm=bájos) létezését
1971 Gerardus 't Hooft megmutatta, hogy a Glashow–Salam–Weinberg elektrogyenge modell renormálható
1972 S. Freedman and J.C. Clauser végrehajtja a Bell-egyenlőtlenség első polarizáció korrelációs tesztjét
1973 David Politzer javasolta a kvarkok aszimptotikus szabadság elméletét
1973 Wess és Zumino javasolja a téridő szuperszimmetriáját
1974 Burton Richter és Samuel Ting felfedezte a pszi-mezont, bizonyítva a c-kvark (charm) létezését
1975 Martin Perl felfedezte a tau-leptont
1977 S. W. Herb megtalálta az üpszilon rezonanciát, bizonyítva a b-kvark (beauty/bottom) létezését
1982 A. Aspect, J. Dalibard, and G. Roger végrehajtja a Bell-egyenlőtlenség egy polarizációs korrelációs tesztjét ami kizárja a konspirációs polározó kommunikációt
1983 Carlo Rubbia, Simon van der Meer és a CERN-es UA-1 együttműködés megtalálta a gyenge kölcsönhatás W és Z közvetítő részecskéit
1989 A Z-bozon rezonanciaszélességének mérése a CERN-ben megmutatta, hogy csak három kvark-lepton család létezik
1994 A CERN LEAR Crystal Barrel kísérlet igazolja, hogy nemcsak kvark-antikvark, hanem gluon-gluon mezonok (egzotikus mezonok) is léteznek
1995 18 éves keresés után a Fermilab CDF és D0 kísérlete megtalálta a t (top)-kvarkot váratlanul nagy tömeggel
1998 A Super-Kamiokande (Japán) bejelentette első eredményét a neutrínóoszcilláció létezésére, ezzel igazolva, hogy legalább az egyik neutrínótípusnak van tömege
2001 Az Sudbury Neutrínó Obszervatórium (Kanada) megerősítette a neutrínóoszcilláció létezését
2005 A BNL RHIC gyorsítójának arany-arany ütközésében nagy viszkozitású „kvark-gluon folyadékot” találtak, ami esetleg a kvark-gluon plazma létrejöttére utalhat
2008 A nagy hadronütköztető gyűrű (LHC) működésének indulása
2012 A CERN bejelentette, hogy új részecske felfedezését, amelynek tulajdonságai összhangban vannak a Standard modell Higgs-bozonjának tulajdonságaival. A felfedezés a nagy hadronütköztető gyűrű két detektorában történt.